2017. április 11., kedd

Mona Awad: Antilányregény

"Később majd rohadt gyönyörű leszek. Utolérem az orromat, és ki fogok fejleszteni valamiféle evészavart. Egész életemben éhes és mérges leszek, de mindeközben baromi jól fogom magam érezni."

Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Mert hát itt van ez a könyv, az édes borítójával és a nehéz tartalmával. Készültem rá, igenis megpróbáltam felvértezni a lelkemet előre. Legtöbb helyen azt olvastam, hogy énképzavarral küzdő felnőtt nőről fogunk olvasni. Jó. Erről a témáról beszélni kell, mert ez igenis fontos. De ez a könyv egyáltalán nem erről szólt! Jó, az egyáltalán talán kicsit túlzás, de a lényegi részében ilyenről szó sem esett. Szóval nagyon váratlanul ért. Úgy éreztem, mint mikor egy vizsgára megtanultam a kiadott tételeket és a vizsgán szembesültem azzal, hogy megváltoztatták a kérdéssort és nincs a tulajdonomban egy kicsi tudás sem ahhoz, hogy átmenjek.

A borítót szemlélve tényleg egy kedves történetet vár a moly. Annyira aranyos hangulatot áraszt ezzel a cuki, mintás rózsaszín háttérrel és a két díszített fánkkal, hogy gondoltam az olvasáshoz elkészített képnél ezt a részletet felelevenítem. Most, hogy az utolsó szóig is eljutottam kicsit úgy érzem, mintha kigúnyoltam volna. S ez rossz érzés, mert nem volt ez a célom. 
A fülszöveg is egy egyedi stílusban megfogalmazott, szarkasztikus humorral telített történettel kecsegtet. A címnél már kicsit összehúztam a szemem, nem tetszett ez a szójáték, de elfogadtam. Volt mélyen bennem egy kis gondolatfoszlány, ami pirosan villogva jelzett, hogy talán itt komolyabban fogják venni a témát, mint, ahogyan azt én gondolom, de elnémult, ahogy az alcímet is kibetűztem. Kedves, frappáns játék a szavakkal. Lehet ezért ütött ekkorát nálam.

Először is tisztázzuk: a főszereplőnek igaz, hogy testképzavara van, de nem azon a szinten, ami e szó hallatán felrémlik bennünk. Tény, hogy az elején, mikor testesebb, kövérnek tartja magát, de nem hajszolja magát anorexiáig! Mikor lefogy, tisztába lesz azzal, hogy már nem kövér. Inkább mondanám azt, hogy beleőrül abba, hogy ezt meg tudja tartani, illetve, hogy a súlya ne stagnáljon, csak fogyjon és fogyjon. S ez egy teljesen más téma! 
Az első fejezeteknél igen magasra szaladt  szemöldökkel szemléltem a dolgokat. Számomra elrugaszkodott események sorozata volt a fiatalkora. Az első és második felvonásban szereplő szituációk túlzottak. Értem, hogy Lizzie-ben zajló kétségbeesést próbálja vele az írónő alátámasztani, de már nem maradt a realitás talaján, ami miatt nem tudtam egyszerűen komolyan venni. Ugyanakkor hogyha megfosztjuk ezektől a komolytalan részekről, akkor tisztán kirajzolódik az olvasó előtt az, hogy egy fiatal lány, aki kicsit súlyosabb a társainál, milyen nehéz gondolatokat cipel magával nap mint nap. Fiatalként én is rettentően kövérnek láttam magam, kerültem a tükröket, a fényképeket, mindent, ami megmutathatja azt a kis úszógumit, ami a hasamnál fodrozódott. Visszagondolva igazából sosem voltam az. A táncnak köszönhetően inkább izmos. De ezt sosem láttam, mindig azt a fél ujjnyi kis párnát néztem a hasamnál, amitől teljes testképzavarral küzdöttem. Hiszen az én szememben az mindig hatalmasnak és visszataszítónak tűnt. Ugyanígy gondolkodik Lizzie is. Mindent megtesz, hogy ne kelljen szembesülnie azzal ,hogyan néz ki. Bármit kipróbál, csak tudjon egy kicsit jobb színben feltűnni, legyen ez egy smink, vagy más stílusú ruha.
Ahogy cseperedik úgy válik egyre tudatosabbá és úgy tűnnek el róla a kilók, helyet adva egy nagyon gyönyörű alaknak, amibe igenis sok időt, munkát fektetett és még több önmegtartóztatást. Elérte a célját, lefogyott, de ettől még nem lett boldog, hiszen az átlagember logikáját tartja szem előtt: aki mindig többet akar, mint amit elért: az ő esetében tehát még kisebb ruhaméretet.
Ez természetesen nyomot hagy az életében is, elsődlegesen a kapcsolataira van kihatással. Hiszen ha valaki folyamatosan elégedetlen és keserű, ebből kifolyólag türelmetlen és hirtelen haragú, amellett senki sem marad meg szívesen. 

Engem ez a könyv végtelenül szomorúvá tett. Nem elég, hogy látom min megy keresztül ez a nő, akit ezerféleképpen, minden fejezetben máshogy kellene nevezni, hiszen az éppen felépített új mérföldkövénél mindig becenevet vált, de az a negatív löket, az a rengeteg utálat, ami belőle árad mindenki iránt... Na, nekem ehhez kellett volna a lelki erő. Nagyon nehezen tudtam elviselni, hogy mindenki, aki nála vékonyabb, az ribanc, aki meg testesebb az gusztustalan és kövér. Ez sohasem így működik. Esélyt sem adott az embereknek, mindenkit a külső alapján leírt. Az ő világában nem létezik az, hogy valaki súlyfelesleggel is boldog legyen. Ahogy olvastam a könyvet egyre jobban szégyelltem magam minden eddig elfogyasztott fánk, péksüti, cukor és egyéb miatt. Belőlem pont azt váltotta ki, amit nem kellett volna: én is salátás lány akarok lenni, mert mások így lehet lenéznek, csak azért, mert kicsit vaskosabb a combom a kelleténél. Elvette azt a kicsi önbizalmamat is, ami volt. Hiába vagyok tisztában vele, hogy pont nem ez a mondanivalója, Mona Award pont azt szeretné tudatosítani az olvasóiban, hogy ez a példa nem követendő, mégis... nem tudom ezt az oldalt teljes szívvel befogadni. S ez nagyon fáj. 
Most azzal bizonygatom magam, hogy én nem fogok átesni a ló túloldalára, mint Elizabeth. De ezt senki sem tudhatja. S ez félelemmel tölt el. 

Ugyanakkor erről a témáról igenis beszélni kell. Fontos azt mérlegelni, mit éreznek a nők különböző testi adottságok esetén. Rengetegen küzdenek kételyekkel és ebből fakadó önbizalomhiánnyal, s ezt az Antilányregény tökéletesen ábrázolja. Nem vonja be cukormázzal, nem köntörfalaz: elénk tárja egy bizonytalan, tökéletlen nő érzéseit, gondolatait a lehető legerőteljesebb módon. Megmutatja, hova vezet az örökös kényszer, ami a társadalmi normáknak való megfelelni akarás ránk erőltet. Megmutatja, mennyire tönkreteheti az életünket ez a szinte már beteges elvárás a nők irányába külső szempontjából. 
S én büszke vagyok a páromra, hogy ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. Támogat a céljaimat illetően, de ha túlzásba viszem, rámutat és nem engedi átlépni azt a bizonyos határt. Tom karakterét nagyon szerettem, de sokszor ráordítottam volna a legszívesebben, hogy ne csak magába jegyezze meg, mennyire szerette a régi Lizzie-t, hanem igenis küzdjön azért, hogy azt a lelkületű lányt visszakapja. Hogy legyen képes meghúzni azokat a vonalakat, amiket nem szabad átlépni, mert az már a túlzás és az önsanyargatás kategóriába esnek. Meg kellett volna mutatnia Lizzie-nek, hogy igenis lehet ő még boldog úgy, ahogy van. Bár megtette volna.

Így, a könyv végére érve nem tudom, mit gondolok róla. Örülök, hogy elolvastam, mert a negatív példa is tanulsággal szolgál, ugyanakkor a lelkem egy részét teljesen összezúzta, a falhoz csapkodta, s majd mikor a földön volt még rá is lépett. 
Lehet, hogyha később újra elolvasom - mert abban biztos vagyok, hogy sokszor fogom forgatni - akkor már jobban tudom majd értékelni és építő jelleggel fog hatni rám. 

Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak!

Értékelés:

 Idézetek, melyek megragadtak:

"Mel velem tölti a szüneteit, olyankor enni szoktunk. De sosem fánkot, mert abban mindketten egyetértünk, hogy egy fánkot evő kövér lány nagyon szomorú látvány."

"− Cuki – mondja. De ez nem jelent semmit. Trixie-nek még az apokalipszis is cuki. A felégetett föld is. A habzó szájú, vágtató fekete lovak is. A kaszájával lecsapó Sors is. Minden abszolút cuki."

"Vagyunk páran, akik már attól is kövérebbek leszünk, ha csupán rágondolunk arra, amit te az imént boldogan belapátoltál abba a csöpp kis görényszádba!"

"– Már letettem arról, hogy egy konkrét súlyhoz tartsam magam, tudod? Úgy érzem, így egészségesebb vagyok. Lelkileg, mármint."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése