2017. szeptember 11., hétfő

Maggie Stiefvater: A ​Skorpió Vágta


A Skorpió Vágtát november elején rendezik. A lovasok mindent elkövetnek, hogy megzabolázzák tengeri lovaikat, és célba jussanak.d

Van, aki túléli.

Van, aki belehal.

Idén a tizenkilenc éves Sean Kendrick a címvédő bajnok. Nem a szavak embere, és ha fél is, mélyen hallgat róla.

Puck Connolly más. Soha nem gondolta, hogy egyszer majd indulni fog a Skorpió Vágtán. De a sors úgy hozza, hogy kénytelen benevezni a versenyre – egyedüli lányként. Sejtelme sincs, mi vár rá.


A Skorpió vágtával talán még három évvel ezelőtt hozott össze a sors: még egyetemi éveim alatt a városi nagykönyvtárban bukkantam rá. Akkoriban még majdnem csak könyvmolyképzős kiadványokat olvastam, hiszen a tagsági kártyával megnyílt előttem a lehetőség, hogy olyan könyveket is elolvashassak, amiket megvenni képtelen lettem volna, de nagyon is érdekeltek. Előtte még könyvtárba se jártam, mivel a városka, ahol éltem, elég szegényes gyűjteménnyel rendelkezett. Ott, az összes ifjúsági irodalmat kivégeztem a tizenegyedik osztály végére.
Szóval ahogy járkáltam fel s alá a sorok között, s néztem a gerinceket, melyik jöjjön velem haza, A skorpió vágta megszólított. Hallottam a tenger suttogását.


A borítóterv egyszerűen csodaszép. Ha úgy nézzük, nem egy nagy durranás, hiszen a barna alap színen található egy lovagló lány árnyékképe, alatta pedig nagy, cikornyásabb betűkkel a cím. Mégis az összhatás... Az egyik legszebb őszi borító marad mindig is nekem. Már a külső is megmutatja, hogy nem lesz ebben a regényben hatalmas világmegváltás, ténylegesen a címet valósítja majd meg: maga a vágta előkészületei és lezajlása. Így ezen a ponton kicsit meg is lepett a terjedelem, hiszen egy eseményről közel 450 oldalt írni... kicsit soknak tűnik....
Ha valakit a borító nem nyűgöz le annyira, mint engem, akkor érdemes beleolvasni a fülszövegbe is. Nem éppen hosszú, nagyon lényegretörő, de mégis rendkívül figyelemkeltő. Ha más nem, az olvasót megfogja a tény, hogy végre nem gyerek, hanem ifjúsági lovas regényt tart a kezében. Annyira ritka, hogy mindegyiket meg kell becsülni az olyan ló fanatikusoknak, mint amilyen én is vagyok.

Ezt a könyvet - mint ahogy arra már rájöttetek biztosan - nem először olvastam el.Régebben, mikor kivittem a könyvtárból nagyon megszerettem, s a nemrégiben meghirdetett könyvmolyképzős akció alatt sikerült is megszereznem - ez volt a vörös ajándékkönyv. Jó, akkor lehet, hogy egy kicsit régebben volt, de a lényegen nem változtat. Mindenféleképpen terveztem az újraolvasását, kíváncsi voltam, hogy a megváltozott szemléletem mellett, a jelen korban milyen hatást fog belőlem kiváltani.
A kezdése még mindig nagyon hatásos:

"November első napja van, így ma valaki meg fog halni."

Azért nem éppen gyakori, valljuk be. Sean rögvest meg is magyarázza a maga, tömör módján. Már bepillantást nyerhettünk egy pillanatra egy régebbi verseny napjába, milyen a hangulat, milyen érzések uralkodnak a parton, s mégis milyenek ezek a capall uisce-k. Tökéletes indítás. Nagyon felcsigázza az olvasó fantáziáját, s ezzel biztosítja, hogy biztos végig olvassa.
A könyv legnagyobb előnye a teljesen egyedi témaválasztás.  Mint már mondtam, lovas regények nem nagyon fordulnak elő a mai kínálatban, legalábbis olyanok, amiket felnőtt fejjel is azért szívesen vennék kézbe. Sajnálom, mert szerintem ez még egy kiaknázatlan terület. Rengeteg új dolgot lehetne még adni. De Stiefvater megcsavarta még egy kicsit: itt a lovak nem prédaállatok és hű társak, hanem egyenesen a tengerből kilépő ragadozók. Lószerű lények, akiknek lételeme a vadászat, a hús és a vér. Sosem lehet bennük megbízni, s rengeteg halálért felelősek. Mégis ezeken a lényeken indulnak a vágta résztvevői. Szerintem ha ezer évig élek, akkor sem gondoltam volna sosem húsevő lovakra, pláne nem olyan keretben, ahol nem válik azonnal nevetségessé az egész ötlet.
Ahogy újra elkezdtem olvasni a könyvet, többször is megdöbbentem. Nem emlékeztem, hogy ennyi brutalitás van benne. Alapvetően pedig szükség van rá, hiszen ezekkel az apróságokkal lehet alátámasztani, hogy ezek a lényeg bizony nem a kedves pónik kategóriájába sorolható állatok.
A könyv váltott szemszögben van megírva. Láthatjuk Katie és Sean oldalát is, miért fontos nekik a vágta, hogyan élik meg az előkészületeket, s végül: hogyan segítenek és találnak magukra, illetve egymásra. Mindkettejüknek megvan a maga gondja, de vannak hasonló elemek, amik megteremtik közöttük az alapvető összhangot. Mindketten szegények, árvák, lómániások, kitartóak, makacsak.
A verseny nagyon izgalmasra sikeredett. Nehéz jól leírni egy ilyen eseményt, hisz, ha a valóságban nézzük, akkor mindössze öt percről van szó. Mégis ez a regény csúcspontja, a központi elem, amit eddig vártunk, szóval nem lehet tíz mondattal elintézni a dolgot.
De a történet legeslegvége.... hát az egyszerűen csodálatos! Feledteti a negatív érzéseket, annyira szép befejezést kapott!

Annak ellenére, hogy most is elvarázsolt a capall uisce-k világa, van pár apróság, ami engem kifejezetten zavart.
Az első ilyen az Katie beceneve: Puck. Olyan mint egy teljesen elázott mezei hörcsög lenne. Puck. Annyira, de annyira ellenszenves volt ez a becenév, hogy arra nincsenek szavak! Olyan lekezelő... nem is értem...
Lehet, hogy a könyv vége hihetetlen izgalmasra sikerült, de az első hajrá után rettenetesen unatkoztam rajta. Nem erre emlékeztem. Régen minden sorát élveztem. Most már ez kevés volt. Azt hiszem itt a kevesebb, több elv érvényesülne, tehát ha picit rövidebb lenne, nem lenne túlhúzva a Katie-ék bemutatása, akkor sokkal jobb lett volna. Sean szála kellően mozgalmas volt, mert lehet, hogy alapvetően kevesebb dolog történt vele, mint a másik szereplőnkkel, de a saját borongós látás- és fogalmazásmódjában előadva nagyon élvezetes volt olvasni.

A skorpió vágta egy jól megírt történet. Néhol túlságosan jól is, így egy résznél nagyon el tud laposodni, de ahogy közeledik a verseny napja, úgy pörögnek gyorsabban is a lapok az olvasó kezében. A hihetetlen témaválasztás miatt rendkívül egyed. Közel hozza hozzánk a lovakat egy olyan kontextusba, hogy az alapvető tisztelet mellé párosul még egy adagnyi, hiszen csak ragadozókról beszélünk. S pont emiatt nem szépítget, nem mentegeti őket, úgy kezeli, ahogyan kell: megbízhatatlan ösztönlények, akik bármilyen brutalitásra képesek, de mellette gyönyörűséges, vad, és gyors állatok is, akiket csalogat a tenger hangja.
Maggie Stiefvater sosem fog elmerülni a sablonírók között, megtalálta a saját hangját és így képes olyan történeteket papírra vetni, amik teljes újdonsággal szolgálnak az olvasónak.


"'Egy napra egy győzelem is elég."

"Könnyű meggyőzni a férfiakat, hogy szeressenek, Puck. Csak annyi a dolgod, hogy felderítetlen hegy legyél, amelyet meg kell mászniuk, vagy rafinált vers, amelyet nem értenek. Olyasvalami, amitől erősnek vagy okosnak érzik magukat. Ezért szeretik az óceánt is."

"Örülök a mosolyának, mert apa egyszer azt mondta, hogy a legritkább ajándékokért kell a leghálásabbnak lennünk."

"Mennyi időt kell eltöltenünk egy helyen, amíg az otthonunknak nevezhetjük?"

"…csakis arra gondolok, hogyan éljem túl ezt a pillanatot, azután a következőt."


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése