A szerelem a legveszélyesebb fegyver.
Aiden Cross sorsa már a születése pillanatában megpecsételődött. Az anyja halála után alig pár hónaposan az olasz maffia elől egy tanúvédelmi program keretében Amerikába menekítik, ahol a nagynénje oltalma alatt felépítheti saját életét. Az új, szeretetteljes környezetnek hála, boldog lehetne, ám mégsem találja a helyét. Egyik zűrből a másikba keveredik. A múltjának titkai lassan benne is felszínre törnek, így visszatér olasz gyökereihez, hogy ráleljen önmagára.
Baleseti sebészként helyezkedik el egy római kórházban, ahol nemcsak a hivatásába vetett hitét kapja vissza, de rátalál a szerelem is. A tökéletesnek hitt boldogságot azonban beárnyékolja a balsors. A mindennapok részévé válik a megfélemlítés, zsarolás és korrupció.
Aria Bianchi határozott, ambiciózus rezidens, akinek életében az egyetlen fontos tényező: a munkája. Ám ez akarata ellenére hamar megváltozik, amikor feltűnik az új felettese Aiden személyében. A férfi humora, lazasága, lázadó életfelfogása lenyűgözi és magával ragadja a fiatal lányt. Közös jövőjük építésének útjában azonban egy leküzdhetetlennek tűnő akadály áll: a maffia.
Nincs egy éve, hogy megismerkedtem Anne L. Green munkásságával, de azóta már majdnem az összes kötetét befaltam. Nagyon szeretem a stílusát, az írás- és gondolkodásmódját, így kétség sem fért hozzá, hogy amint lehet, rohanok a legújabb kötetéért is. Hisz ő nem csupán egy történetet épít fel, hanem egy egész család sorsát követi nyomon. Ha megfelelő sorrendbe olvassuk el a könyveit, akkor kapunk egyfajta pluszt. Úgy érezzük, hogy mi is a része lettünk. Ugyanakkor bármelyik kötet önállóan is olvasható, így bárhol beszállhatunk a sztoriba.
Láttuk mostmár a testvérpár életébe hogyan toppant be a szerelem, sőt, még azt is, hogyan változik meg a legjobb barátjuk egy nő miatt. S most jött a kicsi Aiden története, akit az Eltitkolt múltban ismerhettünk meg.
Bevallom, annyira vártam, hogy még Pestre is felutaztam a könyvbemutatóra, ami elég nagy szervezést igényelt, de a végén sikeres napot zártunk: új kincseimmel tértem haza, boldogan.
Számomra mindig fontos, hogy a polcomon levő könyvek szépek legyenek. Hiú vagyok, tudom, de szeretem ha minden körülöttem levő dologban van valami egységes vagy harmónia. Pontosan ezért szeretem Anne köteteit már látványra is, hiszen az, hogy a gerinc az összes újabb kiadásnak hasonló, hatalmas boldogsággal tölt el. Egyszerűen öröm ránézni. Az már csak hab a tortán, hogy a borítók is így illeszkednek egymáshoz. Az Elvarratlan szálak terve egy kicsit más lett, mint az eddigiek, de ez így van rendjén, hisz Aiden már egy másik generációba tartozik, fejlődünk, színesedünk és khm... szexisedünk...
A cím kifejezetten figyelemfelkeltő, s akik olvasták az Eltitkolt múltot, azoknak egyértelmű is, vajon mi lesz itt a probléma. Már most tudjuk, hogy számíthatunk megint egy kis maffiára, egy kis leszámolásra, egy kis macska-egér játékra és sok izgalomra.
Megszokottan most is eltérnék a pro és kontra érvek bontásától. Észrevettétek, hogy ezt azokban az esetekben teszem, hogyha egy könyv összességében tetszett, és úgy szeretnék rávilágítani az engem zavaró részeire, hogy közben érezzétek, hogy igenis jó olvasmányról beszélünk? Na, most is ez a helyzet áll fent. Aiden története is csodálatos, de.... mindig ez a fránya de... szóval voltak itt olyan dolgok, amik zavartak, néhol egyenesen bosszantottak. Lássuk a medvét!
Hatalmas lelkesedéssel álltam neki: bekészítettem egy puha takarót az ablak alatti olvasószékembe. Odaraktam egy bögre finom kávét, amit a radiátor melegen tart. S mindezek után bevackoltam magam. Pont a könyvre esett egy szép kis fénynyaláb, így kiélvezhettem az őszi időjárás kellemes oldalát is, majd boldogan ütöttem fel a könyvet.
Sajnos azt kell hogy mondjam, hogy a lelkesedésem nagyon hamar alább csapott. Elindulunk onnan, hogy épp a meglehetősen bűnös fellegekből egy szempillantás alatt a poklok poklába kerül Aiden. Kezeket, lábakat behúzni! Érzelmi hullámvasút következik! Azt se tudtam, hogyan érezzem magam, annyira gyorsan történtek az események. De hát ez végül is rendben van, hisz minden pillanatok alatt lezajlik ilyenkor. Történnek balesetek, amiket nem láthatunk előre, s így nem is tudunk igazán segíteni a helyzetben. Tehát az alapeseménnyel nem volt igazán gondom, az kiváltotta a várt hatást belőlem, viszont a háttértartalom.. na ott kezdődött el a kiábrándulás folyamata...
Nem tudom, hogy alapvetően az én elvárásaim voltak túlságosan magasak, vagy más állhat-e a háttérben. Higgyétek el, azóta is ezen töröm a fejem, de minden annyira kusza még. Pedig hagytam neki pár napot ülepedni, de hiába várok, nem fogok megvilágosodni. Nem tudom másként látni: az eleje nagyon elkapkodott lett. S nem a kezdeti események miatt, hanem a következő falatok nem akartak igazán csúszni. Mert hát adott egy harmincéves sármos pasi, akinek semmi életcélja nincs. Kiélvezi a pillanatokat, egyre mélyebbre süllyed, s mindig arra hivatkozik, hogy nem tudja, kicsoda ő valójában. Szerintem ez nem lehet mentség a viselkedésére. Igenis az embernek ennyi idősen már tudnia kell egyet s mást, például, hogy mit akar elérni. Én huszonhárom éves vagyok, de tisztában vagyok azzal, ki vagyok és hova tartok. Megvannak a mérföldköveim. Büszke vagyok arra, amit elértem, s megállás nélkül teperek azért, amit még szeretnék. Képtelen lennék csak úgy tengeni-lengeni a hétköznapokba, vagy sajnáltatni magam. Mondjuk nekem nincs gazdag háttér-támogatásom. Lehet emiatt látom máshogy a dolgokat.
Visszatérve Aiden-re... nem tudja, hova is tart, s ekkor elárulják neki a nagy titkot: az egész eddigi élete csak egy színdarab: tudta, hogy nem azok az édesszülei, akik felnevelték, de azt nem, hogy valójában ő olasz származású. Megtudja, hogyan és milyen körülmények között került el onnan, ennek ellenére rögvest fény gyúl az agyában: neki Olaszországba kell menni, hogy rátaláljon önmagára. Na és itt volt az igazi problémám. Ha nekem azt mondják, hogy olasz származású vagyok, de igazából pár hónaposan elkerültem onnan, s jobb lenne, ha nem mennék a közelébe sem az országnak, mert ott ha beazonosítanak, biztos megölnek... nem ülök fel az első arra tartó járatra. Nem értem, hogy találhatnám meg ott önmagamat, ha nincs ott senki, akit ismerhetnék, sosem jártam arra és nem is kötődtem eddig hozzá. Ennyi erővel akkor mehettünk volna Srí Lankára is, ott is rátalált volna a szerelem, csak nem egy fekete hajú, hanem egy szőke kék szemű lány által. Tudom, hogy most nagyon gonosz vagyok, érzem, hiszen ez a történet alapja, hogy Aiden visszatér oda, ahonnan jött. De ez a megoldás, ahogy ez megtörténik... nem, számomra nem volt elfogadható. Másra számítottam.
A következő probléma a megérkezésekor volt. Elmegy az édesanyja sírjához, ami igazán fontos dolog. Én is ki szoktam járni az enyémhez, és ilyenkor elmondhatatlan érzések veszik át felettem az irányítást. Sosem könnyű. Viszont ő sosem ismerte az édesanyját, hiszen még pici baba volt, amikor elvették tőle. Ez mérhetetlenül szomorú dolog, de nem logikus, hogy bűntudatot érez amiatt, hogy nem emlékszik rá. Egyszerűen képtelenség lenne, hogy bármi is az eszébe jusson. Érezzen fájdalmat. Törjön össze. Essen darabokra. Én is így szoktam magam érezni. De bűntudat? Az nem helyén való. A harag, a düh, hogy elvették tőle. Az igen. A fájdalom, a keserűség, mintha kivágták volna a szívét a helyéről... az is egyértelmű. A bűntudatnak itt nincs helye.
Nem tudtam ezt az egészet hova tenni. Én nagyon szeretem Anne stílusát, mégis ez... olyan elkapkodottnak, átgondolatlannak tűnt. Lehet azért ,mert ez a téma engem személyesen is érint, noha teljesen másként. Lehet azért, mert az alapjellemem a szöges ellentéte Aiden-ének. Akárhogy is próbáltam, de kizökkentem. A takaróm lecsúszott. A kávém elfogyott. Ezért le is tettem egy kicsit...
Újratöltve, újabb esélyt adva vettem ölbe újra az Elvarratlan szálakat, s mély levegőt véve újra belekezdtem. Jöjjön, aminek jönnie kell, én az esélyt megadom...
S jött is! Igen! Csak úgy mosolyogtam, hiszen innentől kezdve megkaptam az igazi Anne stílust. A csipkelődő, humoros, huncut és imádnivaló eseményláncolatot. Magával ragadt Aiden és Aria története. Szorítottam nekik, hogy minden jól alakuljon. Velük együtt éltem meg minden pillanatot. Rettegtem, mikor valami közéjük akart állni. Minden egyes sort kiélveztem.
Anne a tipikus "örökromantikus" alkat. Mérhetetlen tehetsége van ahhoz, hogyan fejezze ki a két ember közötti kémiát. Képes leírni a kimondhatatlan szavakat. Csak úgy szárnyal!
S a csavaroktól sem kell félni: a történet nem tud ellaposodni, hiszen mindig talál ki valami őrületes dolgot, amivel még akkor is fokozza olvasó figyelmét, amikor azt hinnénk, tovább már nem lehet. Olyan magasságokba repít el, ami szinte már a felfoghatatlanság határát súrolja. Szárnyakat ad és erőt, hogy képesek legyünk mi is megélni a szereplők érzéseit.
Aztán jön az olasz maffia, ami belerondít ebbe a felhőtlen boldogságba. Gyűlöltem őket, hogy ennyi akadályt gördítenek az egyik kedvenc könyves párosom elé úgy, hogy kiskapu sem maradt. Aggódtam, hogyan lesznek képesek ebből kijönni. Lehetőleg úgy, hogy nem kapnak halálos lőtt sebet. Nem minden alapfeltételezés nélkül mondom ezt, hiszen egyikük sem a nyugodt, meghunyászkodó természetükről híresek. Aria számomra pont ezért lett ennyire szimpatikus. Egy sima lányka, akinek felvágták a nyelvét, s ki mer állni önmagáért. A szeretteiért pedig bármire hajlandó. Annyira felemelő volt, hogy végre nem egy olyan karaktert kaptunk, aki a múlt démonaitól még mindig nem tudott megszabadulni! Számomra ez volt az egyik legfontosabb dolog. Aria egy egyszerű nő. Bármelyikünk lehetne. Nem azt mondom, hogy könnyű élete volt, hiszen mindig meg kellett neki is küzdenie mindenért, de belül egyben van. Kicsit bizalmatlan ,de ez így van rendjén. Imádtam! Aztán számomra is kiderült, hogy ő sem tökéletes. Emiatt azért volt bennem rossz érzés, de így, visszagondolva kellett ez, hiszen pont ettől válik hitelessé. Mélyen csalódtam benne, mikor képtelen volt beilleszkedni az új környezetébe, és Aidennek mindent kockára kellett tennie újfent, csak ezért. Hát miért nem képes megértőbb lenni? Értem én, hogy szörnyű dolog kiszakadni a megszokottból, elveszíteni szinte mindent, ami eddig magától értetődő volt, de ez nem mentség az önzésére. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy másként nem is alakulhatott volna, hiszen a szálakat el kell varrni. Amíg ez nem történik meg, addig mindig a hátuk mögé kell nézni. Előbb vagy utóbb utol érte volna őket az eltitkolt múlt.
Anne tökéletesen lezárja a történetet. Megoldja, hogy izgalmas legyen, továbbra is kiszámíthatatlan és hogy ne maradjon bennünk hiányérzet. Mikor már azt hisszük, mindennek vége, hozzátold még egy olyan láncolatot, hogy újra tátott szájjal bámuljunk.
Szóval, mint látjátok, elég sok mindenen mentem keresztül ezalatt a bő ötszáz oldal alatt. Volt, hogy kiábrándultam, kételkedtem, haragudtam, de ugyanakkor fel is töltött, meglepett és végtelen sok szeretetet adott. Szegényebb lennék, ha nem olvastam volna el Aiden történetet.
Furcsa volt látni azt az édes kisfiút nőcsábász felnőttként, de a gyerekek már csak ilyenek: észre sem vesszük és máris túlnőttek minket. Igaz, hogy nem az én fiam, nem az én rokonom, mégis büszkeséget érzek Aiden irányába. Büszke vagyok rá, hogy képes volt a végletekig kitartani és az előnyére fordítani mindent. De legfőképp azért vagyok büszke, hogy megtalálta önmagát.
Ki is Aiden Cross? Egy nőcsábász, szíveket összetipró szexi orvos? Vagy egy mérhetetlenül szerelmes, tehetséges fiatal, aki előtt nincs akadály és tudja, hova tart? Olvassátok el Ti is az Elvarratlan szálakat, hogy megkapjátok a választ!
Nagyon szépen köszönöm az Álomgyár kiadónak a recenziós példányt, s köszönöm a kedves szavakat Anne! Annyira örülök, hogy személyesen is ismerhetlek!
"Alex mindig azt mondta: az első nő, akit megcsókolsz, korántsem lesz olyan fontos, mint az, akit utolsónak csókolsz meg."
"– Hát az az egy biztos, hogy te gyorsabban vezetsz, mint ahogyan az őrangyalod repül."
"Oda kell figyelnem a fontos pillanatokra, mert ezek azok, amelyek megismételhetetlenek."
"– A szépség nem a tökéletesben, hanem mindig a tökéletlenben rejlik."
"…nem büntethetsz mindenkit valaki más hibájáért egy életen át."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése