2018. január 13., szombat

Sharon Bolton: Egyikünk hazudik


Lecter ​Hannibal óta nem volt ennyire zseniális sorozatgyilkos. Dr. Hamish Wolfe intelligens, karizmatikus és nagyon meggyőző orvos. Eközben olyan sorozatgyilkos, akit három nő kegyetlen meggyilkolásáért ítéltek el életfogytig tartó börtönbüntetésre.
Maggie Rose briliáns elméjű, elfoglalt ügyvédnő. Jogi praxisa mellett bestseller krimiket ír, specialitása a megtörtént eseteken alapuló bűnügyi történetek. Rejtélyes, visszahúzódó természet.
Hamish szerint csakis Maggie szabadíthatja ki őt a börtönből. Letartóztatása óta ártatlannak vallja magát, és alig várja, hogy Maggie segítségével felülvizsgálják az ügyét.
Maggie habozik. Pedig az orvos azt is megengedné, hogy könyvet írjon az esetről. De mi van, ha valaki titokban már rég elkezdte írni a kettejük történetét?


Annyira vártam már ezt a könyvet, hogy arra nincsenek szavak! Szeptemberben szemeltem még ki magamnak. Első szóra meggyőzött. Stahl Judit, nagyon jól előadta, mennyire zseniális kötetről is van szó. Izgatottan vártam, hogy véget érjenek a szerkesztési folyamatok, s az üzletek polcáról köszönjön vissza. Ennél erősebb kötődést nem éreztem még 2017-ben, mint amit ez váltott ki belőlem. Viszont ennek volt egy hátulütője is: akaratlanul is emelkedtek az elvárásaim vele szemben a türelmi időszakban.

A gyűjteményem ismét egy csodás borítóval rendelkező könyvvel bővült: egyszerű, de mégis megragadja a fantáziámat. A négy áthúzott margeréta jelentésén kattogtam az első pillanattól kezdve. Noha egyértelmű volt, hogy az áldozatokra utal, de miért pont ez a virág? Ezt hagyja a gyilkos a helyszínen? Vagy ez az összekötő kapocs a lányok között? Rengeteg tézist felállítottam már előre.
Viszont, ami eldöntötte, hogy ezt a könyvet el fogom olvasni, ha törik, ha szakad, az a cím volt. Két apró szó, aminek a tartalma hatalmas mennyiségű kíváncsiságot generált bennem. Cím még ezt nem váltotta ki belőlem. Egyszerűen tudni akartam, hogy ki hazudik. Melyikőjük lesz az? Olvasás közben végig erre próbáltam rájönni. Tágra nyílt szemekkel faltam a sorokat, nehogy lemaradjak egy gyanút igazoló homlokráncolásról vagy szemfelhúzásról. Talán pont ez a túlzott figyelem tette fel az i-re a pontot. Sajnos.

A történet már az első oldalakon teljesen beindul. A főszereplőnk, Maggie, a védőügyvédek sztárja, s a krimik koronázatlan királynője éppen a szokásois helyen a szokott időben sétálgat, mikor az álmatag reggel egy szempillantás alatt az életért való küzdéssé alakul át. Nagyon tetszett, hogy szó szerint percek alatt benne vagyunk az események forgatagába, s rögvest elkezdenek a háttérben is dolgozni a szálak.
Az Egyikünk hazudik tényleg egy mesterien megírt történet. Nincs benne egyetlen egy felesleges tollvonás sem. Minden leírt esemény mögött rejtőzik valamilyen tartalom, legyen az csak egy kis afférja a volt feleségnek, vagy egy gyanús zaj az utcafronti szoba felől. Ezek apróságok, amik legtöbbször oldaltöltőként szolgálnak a regényekbe, viszont Sharon Bolton ezekkel adja meg a történet alappillérjeit. Minden behozott karakternek szerepe van.; kinek kevesebb, kinek több, de biztos, hogy valamilyen szinten hozzátesz a történet alakulásához. S emellett ezek a szereplők nem csak random bukkannak fel, mint a legtöbb krimiben, hanem ok-okozati összefüggésbe hozhatóak mindannyian. Simán fel lehetne rajzolni az események láncolatát, s odanyilazni, ki, mikor és hogyan befolyásolta a dolgok alakulását. Lehet, hogy ezt most egy kicsit túlságosan hangsúlyossá tettem, de szerettem volna  lehető legerősebben érzékeltetni, hogy az író mennyire mesteri módon volt képes elénk tárni Hamish Wolfe ügyét.
S ha már előkerült, akkor beszéljünk a másik főszereplőnkről is egy keveset: Hamish-ről, aki éppen a rá kiszabott éveket tölti le. Pár éve került be a börtönbe: három nő meggyilkolásáért ítélték el, mégis, az első informcáiók között nem az van kihangsúlyozva, mennyire sokan ítélik el a volt orvost a tette miatt, hanem, hogy naponta hány leveleket kap különböző nőktől, akiket teljesen elvarázsolt. Tágra nyílt szemekkel olvastam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy létezhet ez az úgynevezett börtönfeleség réteg is a társadalomban. Akinek szintén újdonságot jelent ez a fogalom, azoknak egy kis gyorstalpaló: a hölgyek kapcsolatot létesítenek elítéltekkel. Ennek különböző fokozatai vannak: van, akik csak együtt járnak, de akadnak olyanok is, akik a letöltendő évek alatt házasodtak össze, s nemzettek közös gyereket is. Egyszerűen az én világomban ez elképzelhetetlennek tűnik. Miért akarna bárki is egy elítélttel bárminemű kapcsolatot, főleg úgy, hogy csak az újságokból, híradásokból ismeri a nevét és az arcképét? Hiszen nem ok nélkül ül ott évekig - jó esetben, no meg sosincs mellettünk mint társ. Csupán a negatív oldalát látom, számomra ez az egész elképzelhetetlen még mindig, pedig Sharon Bolton mesterien körüljárta a témát, s még magyarázattal is szolgál erre a jelenségre, mely a könyvből kiderül, s máris az olvasó egy kicsit jobban megérti, mi zajlik le ezekben az emberekben - s bár jómagam is elfogadtam ezt a felállást, de nem tudok vele ettől független igazán dűlőre jutni, hiszen nem tudnám elképzelni sem magam, sem egyik közeli ismerősömet is, hogy pont egy ilyen kapcsolatra vágyjon, ahol csak ő ad. De pont ettől válik ez az egész érdekessé, hiszen egy olyan világba nyerhettem betekintést, amiről még csak nem is sejtettem, hogy létezik.
Szóval Wolfe egy kifejezetten szemrevaló férfiú, aki állítja, hogy ő ártatlan, s tévesen bizonyították rá ezeket a szörnyűséges tetteket, hiába van kellő bizonyíték a nyomozók kezébe ellene. A legjobb ügyvédet, történetesen Maggie-t szeretné felkérni, s képes rá sok ideig is várni, míg az emíltett hölgy be nem adja a derekát, s el nem vállalja az ügyét. A történetben ez a váltás sem hirtelen történik. Egyáltalán nem egyik napról a másikra születik meg Maggie-ben a döntés, hanem fokozatosan folyik bele az eseményekbe. Információ morzsákat gyűjt, s miután a szabadon elérhetőek elfogytak, s csak a jogi úton elérhetőek maradnak, akkor válik igazán Hamish védőjévé. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez a nő milyen következtetéseket tud levonni olyan apróságokból, amik az én figyelmemet simán elkerülnék, még sem érződik nagyzolásnak, vagy lehetetlennek. S lassan, de kiderül, hogy nem csak az elítéltek rejtegetnek csontvázakat a szekrényükben, hanem bizony a mi kedves, kék hajú főszereplőnk is. Ezek voltak az elején a kedvenc részeim: mikor beszélget valakivel a saját otthonában, de a másik felet teljes homály fedi.
Ahogy Maggie elvállalja Hamish ügyét kicsit változik a történet vezetése, vagy az én kedvem kezdett csökkeni. Még most sem tudok rájönni, pedig egy ideje már befejeztem a könyvet. Hirtelen úgy éreztem, hogy megrekedtünk: hiába haladunk nyomról nyomra, vannak olyan zavaró tényezők, amik számomra pirossal kiemelős részek lennének, s mégis: a karakterek figyelmen kívül hagyják. Kicsit unatkoztam is felette: például, mikor a régi iskolatársakat kellett előkeríteni. Fontos része volt a sztorinak, mégis nem tudott kellőképp lekötni. Emellett a történet egyik fő csavarjára elég hamar rájöttem, s mikor kiderült, hogy igazam volt, elég keserédes érzés fogott el: örültem, hogy végre, egyszer jól számítottam ki a dolgokat, de ez ugyanakkor szomorúsággal is töltött el, hiszen oda egy nagy meglepetésnek. Az író eddigi stílusa alapján nem hittem volna benne, hogy jó megérzésem is születhet a bonyodalommal kapcsolatban, így csalódásként ért, hogy egyszerű, mezei, romantikus lélekként is egyértelmű egy-két szerep.
Ugyanakkor nem zártam le a történetet ezzel az érzéssel, hiszen a végén akkora fordulatokra számíthatunk, amiket nem lehet szimpla szavakba önteni. Az utolsó pár oldal kihúzta a talpam alól a talajt, s fenékre pottyanva, tátott szájjal szemléltem az eseményeket. Képes volt meglepni, nem is akárhogyan. Egyikük hazudott. De vajon tényleg csak egy? S ha többen, akkor hányan? Ha mégis csak egy, akkor ki volt az? Szerintem ezeket a kérdéseket mindenki máshogy válaszolná meg a regény elolvasása után. Van, aki szerint páran, lenne, aki a mindenkire voksolna, s akadna olyanok, mint én, akik szerint csak egy hazudott. Attól függ, melyik oldalról szemléljük meg.

Az Egyikünk hazudik című regény olvasása közben többféle érzés is keresztül cikázott rajtam. Végig ámulattal tekintettem a szálakra, mind a fő, mind a mellékirányban zajló eseményekre. Sharon Bolton egyszerűen zseniálisat alkotott, hiszen képes volt átverni úgy, hogy teljesen felkészültnek éreztem magam. Ez  könyv a gyakorlott krimi és pszichotrhiller olvasókat is egyaránt meg fogja lepni. Ugyanakkor az a kis ráeszmélés, mikor egy általam megjósolt eseményben igazam volt, rontott a helyzetén. Az enyhe kiábrándultságom több oldalon keresztül elkísért, s elvette az élvezeti kedvet a történettől, amit igaz, hogy a végén tízszeresen, tálcán nyújtott felém, de úgy érztem, hogy már kicsit késő ehhez. Elfogadtam, de sokat kezitáltam rajta, míg ki nem futottam az időből - jelen esetben az oldalakból.
Ha rögvest a könyv elolvasása után kérdeztetek meg, milyen volt, akkor ennél negatívabb hangulatban fejtegettem a meglátásaimat, viszont most, miután hagytam neki időt leülepedni, s átgondolhattam minden apróságot, mégis azt kell mondanom, hogy ez egy zseniális alkotás. S ezzel a végszóval is zárnám.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése