2018. április 30., hétfő

Trish Cook: Éjjeli napfény

A ​17 éves Katie Price egy ritka betegséggel él együtt: minimális mennyiségű napfény is halálos fenyegetés a számára. Mivel napközben muszáj a házban maradnia, társaságul csupán megözvegyült apja és legjobb (na jó, igazból az egyetlen) barátja szolgál. Katie világa csak azután teljesedik ki, hogy lement a nap: ilyenkor fogja a gitárját, és a helyi pályaudvaron játszik a jövő-menő utasoknak. 
Charlie Reed valaha sztáratléta volt, és az életében most épp nagy változások vannak készülőben – ő az a fiú, akiért Katie a távolból titokban már évek óta rajong. Miután egy este meglátja a gitározó lányt, a sorsaik összeforrnak, és egy csillagokon átívelő szerelem veszi kezdetét. 
Miközben támogatják egymást céljaik elérésében, és egymásba szeretnek a nyári éjszakák leple alatt, Katie és Charlie között olyan szoros összeköttetés alakul ki, ami elég erős ahhoz, hogy megváltoztassa őket – és mindenki mást is körülöttük –, örökre.


Idén is megrendezésre került a munkahelyem által az úgynevezett Kiadói Napok. Most sajnos csak egyre jutottam fel, de nagyon sok megjelenési információt szívtam magamba, illetve több kötetet is felírtam, amiket szeretnék majd a későbbiekben kézbe venni. Talán a nap egyik legkiemelkedőbb debütálása Trish Cook könyve volt, mely a Maxim kiadó Dream Válogatás szekciójában elérhető. A könyvfesztivál ideje alatt jelent meg, s már most úgy látom, eléggé sokan fordítanak rá figyelmet, amit teljes mértékben meg is értek.

A könyv Magyarországon rögvest a filmes borítóval jelent meg. Szinte egy kezemen meg tudom számolni, hányszor tetszett jobban a moziplakát, mint az eredeti borító. Ebben az esetben is inkább afelé hajlok, melyen a kék örvénylő mintából egy szem tekint ránk. Ugyanakkor megértem, miért a filmes verzióval dobták a magyar piacra. Azért örömömre szolgál, hogy az Éjjeli napfény esetében ez a borítóterv is elég figyelemfelkeltő lett. Igaz, hogy az eredeti jobban, de ez is azért kifejezetten tetszik. Minél többet nézem, annál jobb.
A címben található oximoron kifejezetten érdekes, megadja a könyv alaphangulatát. Az éjjeli napfény kifejezés számomra olyan, mint egy pohár tiszta vízbe ejtett tintacsepp. Az egyhangúságba, a megszokottsága visz egy kis színt, esélyt, lehetőséget.

Trish Cook könyve elsősorban azért keltette fel a figyelmemet, mert a főszereplő lány, Katie a bőrét érintő betegségben szenved. Napközben nem mutatkozhat kint, hanem a szobájából lesi a külvilágot, majd napnyugta után pár óráig lehet aktív. Ha napközben is kimenne, akkor a bőre jelentős károsodást szenvedne, ami egyéb, végzetes tünetekhez vezetne. Katie küzd.
Jómagam is bőrproblémával küzdök, bár az enyém mögött nem a genetika, hanem az immunrendszer túlérzékenysége áll. Ha a páratartalom nem megfelelő, ha épp eső közeleg, vagy már esik, esetleg kiugró hőmérsékleti értéket mutat a mérő, máris kicsípi a bőröm. Talán ezért éreztem rögvest, első szóra rokonszenvet Katie irányába. Igaz, hogy én mozoghatok napfényben is, sőt, ajánlott is, de ugyanúgy hamar lehetnek annak túlzott következményei, ha egy szabályt átlépek.
Katie igazi mintagyerek. A betegsége nem töri meg, saját magára is úgy gondol, mint a toronyba zárt Aranyhajra. Az otthon csendjében sokat tanul, hisz az ideje kiadja, de ezt kifejezetten élvezi is. Ez igen dicséretes. Azt hiszem, ha én lennék nap, mint nap bezárva, előbb emelnék le egy könyvet a polcról, bóklásznék a neten, vagy játszanék valami játékkal, minthogy leüljek tanulni. Nem vagyunk egyformák. Szerencsére.
Katie egy 18 éves fiatal, tapasztalatlan lány, aki épp most fejezte be magán úton a középiskolát. Az élete szerves része az apukája, akivel kitűnő kapcsolatot ápol. Talán a könyvben, legjobban ez az érzelmi szál ragadott meg. Jó érzés látni, olvasni, hogy még igenis vannak ilyen erős családi kötelékek. Vannak még fiatalok, akik kifejezik a szülőjük felé az érzéseiket, tisztelik. Nem is tűnt fel, hogy mennyire hiányzott ez már az olvasmányaimból. Én is jó viszonyt ápolok édesapámmal, még ha sok-sok kilométer távolságra is vagyunk egymástól.
Attól független, hogy Katie egész nap a szobájában van, nem egy negatív személyiség. Legjobb barátnője, Morgan is rásegít arra, hogy véletlen se kedvtelenedjen el ebbe a kötelező rabságba, mégis egyszerűen önmaga miatt látja jól a helyzetét. Boldog az élettől kapott dolgok miatt. Elfogadta, hogy a sors ezt a lapot osztotta neki. Elfogadta az XP-t, s nagyon keveset agonizál rajta, vajon, miért pont ő lett az az egy a millióhoz, aki ettől szenved. Katie személyisége mindenkire jó hatással van - az olvasóra is. Ahogy olvastam a sorokat, egyfajta könnyed, mosolygós béke szállt meg, s én is kezdtem teljesen más fényben látni a világot, s az engem körülvevő dolgokat. Akaratlanul is az olvasó felismeri, milyen eddig kihasználatlan lehetőségek lapulnak a közelében, s plusz erőt kap ahhoz, hogy az eddig halogatott dolgokat is megtegye, hiszen egyszer élünk. Katie-nek nincs szüksége napfényre, hiszen ő maga a fény, ami beragyogja mindenki életét.
Az Éjjeli napfény erős mondanivalóval rendelkezik. Az olvasót arra ösztönzi, hogy ne engedje elszaladni maga mellett az életet. Éljen meg minden pillanatot, használjon ki minden lehetőséget, s váltsa valóra az álmait. Küzdeni kell azért, hogy a terveink megvalósuljanak. Sosem tudhatjuk, mennyi idő jutott nekünk.
A történet könnyed stílusban íródott. Katie szemszögén keresztül láthatjuk, milyen következményei vannak az XP-nek, milyen életmódot kell ahhoz folytatni, hogy ne történhessen visszafordíthatatlan baj. Alapvetően én nem éreztem az ő életét annyira drasztikusnak, hiszen a megfelelő intézkedések mellett, s nem az átlagos időben, igenis megtehetett jó néhány dolgot, amit a vele egykorúak is. Természetesen korlátozva voltak a lehetőségei, s például sosem feküdhetett volna ki nyáron, a strandon napozni, de ő ezeket elfogadta. Érdekesnek találtam ezt a finom ellentétet: nem engedte, hogy a betegsége miatt eluralkodjon rajta a depresszió, mindig jó gondolkodással tekintett előre, ugyanakkor az élet kínálta lehetőségekért sem nyúlt. Felhúzott maga körül egy biztonsági zónát, s nem engedte, hogy egyik irányba is kilengjen. Ugyanakkor volt, mikor panaszkodott az általa felállított szabályokra, s természetesen a betegségére fogta. Ez lehet a korra, az eddigi életmódra, de akár a neveltetésre is fogni. Úgy hiszem, ha fokozatosan nyitott volna a lehetőségek felé, nem ugrott volna fejest a szerelemmel párhuzamosan bővülő univerzumával, akkor a könyv is máshogy végződött volna.
Senkit nem lepek meg azzal, hogyha azt mondom, hogy a könyv azért nem ennyire egyszerű. Nem csak arról szól, hogy Katie miként talál rá önmagára, s hogyan nyílik ki előtte a világ. Kell lennie valami fordulatnak, valami csavarnak. S meg kell mondanom, ezt egy kicsit én is megkönnyeztem. Mosolyogva, ahogy Katie várta volna el, de attól független a szívemig hatolt. Főleg az utolsó két levél. 

Ám ez a csupa napfény lány, azért néhol kifejezetten idegesítő volt. Érthető, hogy sokat gondol a betegségére, hisz az egész életén nyomot hagyott. Folyamatosan bekorlátozza a lehetőségeit, de ettől függetlenül, mikor már huszonötödszörre, mintegy mellékesen megemlíti, hogy XP-je van, ami egy súlyos, halálos, krónikus betegség, kezdett elfogyni a türelmem. Az első pár oldalon elég lett volna a szerző részéről, ha bemutatja, majd bizonyos szituációkban újra előkerülne, nyomatékosításként használva. Azzal, hogy túlzottan pörögtette ezt a témát, mindenre – még a háziállat kérdésre is – vonatkoztatva, egyfajta ellenérzést váltott ki belőlem. Nem szerettem volna Katie-t sajnálni, hiszen ettől még teljes életet élhet, de ettől csak bosszankodást éreztem. Lassan, fokozatosan párolgott az együttérzésem. No, nem tűnt el teljesen, illetve a végén új erőre kapott, de ettől jelentősen csökkent.
Az író megjegyzi a köszönetnyilvánításban, hogy ő a betegséget szerette volna bemutatni, s hogy hogyan lehetséges vele együtt élni, illetve, milyen következményekkel jár. Az elgondolása nagyon jó volt, s alaptémának is tökéletes az XP, hiszen mondhatni egyedi a kategóriájában a könyv. Nem tudnék még egy címet mondani, amiben az egyik szereplő XP-s, mégis a kivitelezéssel voltak apró gondjaim. Szerintem túlságosan le lett egyszerűsítve a történet. Épp csak egy apró bepillantást nyerhetünk ebbe a világba, s máris vége. A cselekményszállal nincs alapvetően gondom: jó volt a felépítése, az ok-okozati összefüggések. Sokkal inkább a részletek, illetve azok hiánya miatt nem érzem teljesnek. A való életben sosem ennyire egyszerűek a dolgok, s pont ezért nem voltak valóságosak a karakterek is. Esélyük sem volt igazán kibontakozni. Emellett a szituációkra adott reakciók sem voltak mindig valóságosak. Vegyük például Katie apját. Ha valami hatalmas hülyeséget csinálok, ami egy egész lavinát indít el, akkor biztos nem megértően mosolygott volna mellettem, miközben a fejemet paskolja. Nem. Egy apa ilyenkor kiabálna, dühös lenne, felelőtlennek nevezne, megjegyezné, hogy nem ezt várta tőlem, majd mikor kiadta magából a pánikot, akkor rogyna le mellém, s kezdené keresni a megoldást. Nem fogadná el azt, amit az élet osztott. 

Csodálatos történet elevenedett meg a könyv lapjain. Nem csupán egy ritka betegségben szenvedő lányról szól, hanem magáról az olvasóról is. Katie történetén keresztül saját magunkat is górcső alá vehetjük, s megfogalmazódik bennünk több kérdés: „Vajon én teljes életet élek? Kihasználom a sors adta lehetőségeket? Merek az álmaimnak élni, vagy csak sodródom az árral?” Az Éjjeli napfény rávilágít, hogy miként vehetjük kézbe a saját sorsunkat, ha eddig még nem tettük volna meg. 
A kezdetlegessége ellenére is megszerettem ezt a történetet. Közel sem tökéletes, mégis sokat ad az olvasó jelleméhez. Új gondolatokat, életigazságokat fogalmaz meg, s új irányelveket ad a saját életünkhöz, amiből mindenkinek csak egy jutott. A kérdés az, merünk-e élni a lehetőségeinkkel.
Egy könnyen olvasható, rövid történetről beszélünk, amiben több rejtőzik a felszín alatt, mint, ahogy első ránézésre tűnik. Sok fiatal olvasó szívébe fogja magát Katie belopni, sokan fogunk emlékezni rá. Engem meggyőzött. Jó szívvel ajánlom.



"Nekitámasztom a homlokomat a mellkasának. Tisztán hallom, ahogyan kalapál a szíve. Olyan megnyugtató, egészen otthonosan érzem magamat tőle."

"Hogyan hiányozhat valaki ennyire, mikor már réges-rég eltávozott, és csak egy rövid ideig volt velem?"

"Viselkedj természetesen, legyél jópofa, nyugodt, összeszedett! Hagyd, hogy meglepetés érjen!"

"Olyan ő nekem, mint a szerencsecsillagom. 
Az egyetlen dolog, amit követnem kell."

"Mindenkinek szüksége van valakire, mert alapvetően ez a boldogság kulcsa."

"– Néha nem lehet másképp elviselni az igazán rossz dolgokat, csak ha nevetünk rajtuk – mondom apának."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése