Több sci-fi díjat nyert írónk Charlie Jane Anders regénye az életről, a szerelemről, a világvégéről – és a jövőnk kezdetéről szól.
Patricia és Laurence gyerekkori barátok, akik nem gondolták volna, hogy valaha is újra találkoznak, miután a középiskolában rejtélyes körülmények között váltak el útjaik. Patricia varázserői és Laurence kétmásodperces időgépe kicsit sem mondható a fiatalság általános életéhez tartozónak
A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek és San Francisco divat fellegvárában élnek, miközben a bolygó lassan szétesik körülöttük és nem is sejtik, hogy mindketten azon dolgoznak, hogy saját képességeiket felhasználva ezt megakadályozzák.
Laurence egy mérnökzseni, aki szélsőséges csapatával azon dolgozik, hogy technológiájukkal beavatkozzanak a világ változó éghajlatába és ezzel meggátolják a katasztrofális ökológiai összeomlást. Patricia az Eltisley Maze misztikus iskola diplomása, amely a világ tehetséges varázslóinak titkos akadémiája, és egy kis csoportnyi mágussal azon fáradozik, hogy titokban begyógyítsa a világ egyre növekvő sebeit. A két főhősnek fogalma sincs arról, hogy valami rajtuk túlmutató kezdődött évekkel ezelőtt, aminek szánt szándéka, hogy a köztük lévő megmagyarázhatatlan kötelék jegyében erőik egyesítésével együtt megmentsék meg a világot, vagy egy újabb sötét korszakba taszítsák azt.
Akarom! Kell! Most! Azonnal! Ezek voltak az első gondolataim, mikor molyon böngészve elém ugrott ez a könyv. Nagyon megfogott és visszafele számoltam a napokat már, mikor jelenik meg végre. Ahogy megérkezett az üzletbe, már egy landolt is nálam. Igaz, az egyik kolléganővel nézegettük róla az értékeléseket (az angol verzióról) és meglepve tapasztaltuk, hogy nem hozza az elvárt igényt: például többek szerint is unalmas. Azzal a felkiáltással ragadtam magamhoz, hogy márpedig én akkor is szeretni fogom és ódákat fogok róla zengeni! Hát meg fogom hazudtolni magam. Vagy így, vagy úgy, de nincs kibúvó. Sajnos azt kell mondanom.... őszinte leszek.... nem vagyok elragadtatva tőle. Nem lesznek itten semmiféle ódák, csak a színtiszta megítélésem.
A borító. Igen, pontosan az, ami teljesen elvarázsolt, s ami annyi szép reménnyel kecsegtetett. Percekig, órákig tudnám nézegetni. Igaz, hogy ismétlődő mintás rajta a fecskemotívum, de ez nem sokat vesz el a látványból. Teljesen beleszerelmesedtem. Egyszerű, hiszen az alapszínen, a címen és a madarakon kívül semmit nem tartalmaz, de mégis csodálatos. Bár azt nem egészen értem, miért pont fecske került rá, hiszen a történetben egy villásfarkú egyed sem repkedett.... szerintem ténylegesen csak a legerősebb hatás keltéséért, hiszen egy verebes borító nem lett volna ennyire meggyőző....
A cím is bír egyfajta fennkölt hangulattal, ami megalapozza az egész regény mivoltát. Akaratán kívül már egy mércét állít fel. Josh Malerman munkássága ugrik be róla, az ő egyediségéhez hasonlót vártam el. Kár, hogy nem kaphattam meg.
A fülszöveg is jóra sikeredett, bár sokkal többet ad, mint maga a regény. Ilyennel sem találkoztam még nagyon. Kár, hogy nem cseréltek szerepet: aki a fülszöveget írta, annak kellett volna a regényt és az eredeti írónak kellett volna a kétbekezdéses részt kezelésbe vennie.
A történet egész jól indul, bár hamar rá kellett ébrednem, hogy egyáltalán nem olyan irányba indultunk el, amire én számítottam. A borítón hatalmas betűkkel virít, hogy a szerző többszörös Sci-fi díjas, így volt egy olyan csalfa sejtésem, hogy itt is ez a kategória lesz a központi téma. Meglepő, de inkább fantasyról beszélünk. a Sci-Fi szál is elég jelentős benne, de attól még nem válik azzá. Inkább mondanám akkor már urban fantasynak.
Nos, miután ezt sikerült nagy nehezen letisztáznom magamban, jött a következő problémám, ami a következő volt: a fülszövegből emelném ki ezt a mondatot:
" A cselekmény a nem túl távoli jövőben játszódik. Az egymástól távol töltött idő alatt mindketten felnőttek (...)"
Na mármost.... ha a cselekmény akkor indul, amikor már egyikük sem középiskolás suhanc, akkor kérdem én.... miért volt szükség 150 oldalnyi felvezetésre?! Amúgy meg kell hagyni, a bevezetés, ha hosszúra is lett nyújtva, de elég élvezetes volt. Szerettem a gyerekekről olvasni, milyen kis gondolataik voltak, s milyen hatalmas gondokkal kellett szembenézniük, s újra ráébresztett, hogy mennyire gonoszak is tudnak egymással lenni. De ez még nem a regény, csak az előzetese. Ahhoz nekem kicsit hosszú lett, s mivel teljesen más volt a hangulata, mint a további részeknek, így sajnálom, de ez nem állja meg a helyét a fülszöveg által felvázolt történetben.
De ezzel is képes voltam megbarátkozni, hisz meg sem tudnám számolni a két kezemen, hogy az elmúlt fél évben hányszor vágott át már a fülszöveg. Így olvastam tovább a könyvet, semmit sem várva el tőle... de még ezt sem tudta megütni: rettenetesen unatkoztam. Esténként, mikor olvasni lett volna időm egy picikét, sokszor azon kaptam magam, hogy inkább elindítottam a kedvenc játékomat, hogy kicsit kikapcsoljon. Ma úgy döntöttem, bármi történik is, nekem ezt be kell fejeznem, nem húzhatom tovább, hiszen csak a jobb könyvektől veszi el az időmet és a lelkesedésemet, így ledaráltam a maradék oldalakat, majd becsuktam a könyvet és csak néztem magam elé.
Ennyi volt? Mégis hogyan lehetséges ez? Szóval elkezdtem átgondolni, miért is váltott ki belőlem ellentétes érzelmeket:
Alapvetően van egy jó kis témánk. Van egy kis boszorkányság a dologban, egy kis madársuttogás, no meg persze robotok és technológia, amit imádok! Van egy kis világvégénk is, meg egy befejezésünk. Ez így nagyon jól hangzik, és rájöttem, hogy ezek alapján nagyon tetszett a könyv. De a megvalósítás... na, azzal voltak itten gondok: konkrétan az utolsó részig - ami a könyvből mindössze nyolcvan oldalt tesz ki - sehova sem haladunk! Nincs egy kitűzött cél. Semmi! Csak telnek-múlnak a napok, történnek dolgok, de nem látjuk, mire is akar kilyukadni. Üres laptöltés az egész, jó kis gondolatokkal. Minden regénynek kell lennie céljának! Legyen ez csak annyi, hogy a végére a főszereplő levetkőzi egy régi, beidegződött szokását, mások segítségével. Vagy valami megtanít. De itt? Nincs...
No, de az utolsó nyolcvan oldal... ott azt várnánk, hogy majd egy kicsit pörögnek a lapok, bedob a szerző pár bombát, ami akkora csavarokat húz maga után, hogy nem győzzük majd kapkodni a fejünket... de egy alapvető meglepetésen kívül egy olyan semmitmondó módon alkotja meg az "új" világot, hogy csak hápogni tudtam felháborodásomban. Igazából semmi nem történik! S ez rettentően bosszantó! Hisz, amikor végre kapunk egy célt: állítsuk meg az apokalipszist, mentsük meg a bolygót, vagy a kiskutyákat, vagy bármit, de csináljunk valamit... akkor mintha a szereplők hirtelen beszívtak volna: azt hiszik új világ jön létre attól, hogy egy robot boldog lesz... Hallottam Ront a fejemben, ahogy ordít: BOSZORKÁNY VAGY, TE SZERENCSÉTLEN!
Szóval hazudtam magamnak is. Tényleg nem tudok ódákat zengetni erről a könyvről. Nem hiszem, hogy ezt teljesen átgondolta az író is, mielőtt leadta. Egy utolsó átfutást még érdemes lett volna javasolni neki. Egy két apróságot megváltoztatni, illetve ami a legfontosabb: célt találni. Mert ha csak nem az volt a végső elgondolás: hogyan lehetne felbosszantani az olvasót? Akkor nem találtam benne sok mindent. Ez egy tipikus olyan könyv, ami mozivásznon jobban mutatna. Fenomenális filmet lehetne belőle készíteni, élvezetes is lenne. De olvasva... nem tudom, hova tenni. Igaz a mondás: Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ez esetben a borító. Sajnálom, de engem nem győzött meg. Semmiről.
Ebből a témából sokkal többet ki lehetett volna hozni. Túlságosan kezdetleges lett, és sosem azok a témák voltak kifejtve, amiben lett volna potenciál. Sajnálom.
"Nem attól félek a legjobban a világvége kapcsán, hogy megesznek a kannibálok, hanem attól, hogy minden második posztapokaliptikus filmben valaki a tábortűz mellett ül, gitárral a kezében – (…)"
"(…) kevésbé vannak hatással ránk a dolgok, mint gyermekkorunkban, mert annyi páncélt növesztettünk, vagy mert eltompultak az érzékeink. Szerintem valószínűleg így egészséges. Mert a kisgyerekeknek nem kell döntéseket hozniuk, kivéve, ha valami nagyon nincs rendben."
"– Vodka és hangos zene (…). Jegyezzétek meg. Elengedhetetlen része a felépülési folyamatnak."
"Jól jönne egy kis forrócsoki. Egymillió pillecukorral."
"Ha valakit nem érdekel ,hogy sült krumplit vagy karalábéfőzeléket kap, az az ember feladta az életet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése