2017. október 16., hétfő

Jodi Picoult: Apró csodák


Ruth ​Jefferson már több mint húsz éve dolgozik szülész szakápolóként egy connecticuti kórházban, amikor egy újszülött vizsgálatát követően váratlanul másik páciens mellé osztják be. Az újszülött szülei a fehér felsőbbrendűséget hirdetik, ezért nem akarják, hogy az afroamerikai Ruth akár csak hozzáérjen a gyermekükhöz. A kórház helyt ad a kérelmüknek, másnap azonban a kisbaba életveszélyes állapotba kerül, miközben egyedül Ruth tartózkodik a csecsemőszobában. Engedelmeskedjen a főnöke utasításának, vagy avatkozzon közbe? 
Ruth habozik megkezdeni az újraélesztést, s ennek eredményeként emberöléssel vádolják. Kennedy McQuarrie közvédő vállalja az ügyét, de már a legelején váratlan tanáccsal szolgál: ragaszkodik ahhoz, hogy faji kérdések szóba sem kerülhetnek a bíróságon. Ruth, aki értetlenül áll a döntés előtt, próbálja folytatni az életét – már csak kamasz fia érdekében is –, miközben az ügye egyre nagyobb port kavar. Miután megkezdődik a tárgyalás, Ruthnak és Kennedynek ki kell vívnia egymás bizalmát, ám eközben mindketten szembesülnek azzal, hogy talán alapvetően elhibázott minden, amit a másikról – s önmagukról – tudni véltek. 
Jodi Picoult végtelen alázattal, empátiával és alapossággal közelít kiváltság, előítélet és igazság kérdéséhez, s nekünk, olvasóknak sem kínál egyszerű, könnyen emészthető tanulságokat. Az Apró csodák egy rendkívüli író csúcsteljesítménye.


Már nagyon régóta vártam erre a könyvre. Az első Jodi Picoult kötetem a Magányos farkas volt, mely teljes mértékben elnyerte a tetszésemet, s pont emiatt nem is értettem, mások miért mondják rá, hogy a többi könyvéhez képest az gyengébb. Most, hogy elolvastam egy másik regényét is, már értem.
Ez a könyv már a megjelenéskor is rengeteg figyelmet követelt magának. Folyamatosan futottak be róla az értékelések, melyekben kifejezetten elismerően beszélnek róla. Így, mikor lehetőségem nyílt nekem is elolvasni, nem haboztam.

Első pillantásra kicsit elszomorodtam, mikor megláttam a borítót. Valahol, mélyen legbelül reménykedtem, hogy a Csodalány, Nővérem húga..., irányvonalat fogják újra felvenni a szerkesztők, mert azokra egyszerűen nem találok szavakat. Gyönyörűek lettek az újra kiadások. Még régebben azok keltették fel a figyelmemet, s noha nem az én ízlésvilágomnak való volt, de ott döntöttem el, hogy a közeljövőben mindenféleképp fogok tőle olvasni. Azóta tizenegy hónap telt el, s két kötetet illesztettem be az évembe, szóval szerintem elég jól állok.
Visszatérve a borítóhoz: ne értsetek félre, egy pillanatig sem tartom csúnyának, vagy egyszerűnek azt, amelyikkel megjelent. Főleg így, hogy elolvastam a könyvet. Teljesen értelmet is nyert.
A címet én magam is félreértelmeztem, mint szerintem mindenki más is a fülszöveg alapján. Jómagam is azt hittem, hogy az újszülött babák az apró csodák. Ezt a tévedésemet Picoult nagyon gyorsan kijavította: már a prológus alatt kifejti, hogyan is kell érteni. Bánom, hogy a későbbiekben nem tért vissza a regénybe ez a kifejezés, főleg, mert nagyon találó lett címnek is.

Igazából nem tudom, hol kezdjem. Több napja, hogy befejeztem ezt a könyvet, s még mindig nem tértem igazán magamhoz. Többször is megnyitottam ezt az ablakot, hogy na, most jól le fogom írni a gondolataimat, majd öt perc bámulás után be is zártam, mert nem tudtam felszínre hozni azt, amit kiváltott belőlem. Még most sem érzem magam teljesen olyannak, mint régen, s valószínűleg már sosem leszek olyan, mint mielőtt elolvastam az Apró csodákat. Ez a könyv megváltoztatott. Lenyúlt a lelkem legmélyére, s ott rendezett be magának egy sarkot hosszú távra.
Mikor először a kezembe vettem, nem számítottam sok mindenre. Persze, voltak elvárásaim.. Jodi Picoult az az író, aki már annyi mindent bizonyított, hogy nem tudok neki teljes fehér lapot adni: neki sokkal többet kell adnia, mint más mezei írónak. Nem könnyű megugrani ezt a lécet, de ő képes rá. Minden egyes könyvével.
Szóval szépen felütöttem s elkezdtem olvasni. Szeretem, ahogy nem vág rögvest mindennek a közepébe, még sem húzza el a sztorit a végletekig. Pár szóban szépen megadja a körvonalat: lássuk, mi fog történni. Közben körülrajzolja a szereplőket, felvázolja az erőviszonyokat, s minden más lényeges információt. S ahogy ezt megteszi pár oldal alatt, már be is vezeti a központi témát.
Ruth-ot alapvetően nagyon szerethető karakterként ábrázolja, ugyanakkor nem magasztosítja. A többieket sem. Minden általa megalkotott szereplő oly mértékben emberi, hogy úgy érezzük, bármikor szembe jöhetne az utcán. Emberek. Gondolkodnak, hibáznak, javítanak, elviselik tettük következményét. Nincsenek csak fekete vagy fehér karakterek, mindenki színes: mindenkinek van jó és rossz tulajdonsága is. Megteremt egy olyan összhangot, ami ellentétéről szól az egész könyv. Mert bizony, a mostani téma a faji diszkrimináció. A rasszizmus.
Azt hinnénk, olyan ez, mint az érem: két oldala van: Valaki rasszista s valaki nem az. Jodi nagyon jól körbejárta a témát. Rengeteg nézőpontot mutatott be, mert bizony rengeteg fajta van.
Akárhogy is nézem, a rasszizmus egy nagyon érdekes dolog. Szinte mindenki úgy beszél róla, mintha közben tojáshéjon kellene szteppelnie. Vigyázunk arra, mi hagyja el a szánkat, túlgondolunk minden egyes szót, vajon nem tűnünk-e tőle ilyennek vagy olyannak. S a másik oldalnak sem egyszerűbb. De ebbe nem szeretnék belemenni. Az írónő nagyon jól kifejtette ezt, tényleg. S a legjobb, hogy mindezt teljesen hétköznapi köntösbe teszi. Nem a múlt évszázad problémáiból merít, hanem a ma is jelen levő dolgokból.
S ha eltekintünk magától a fő irányvonaltól, akkor észre vehetjük, hogy rengeteg mindent kapunk még ettől a könyvtől. Először is betekintést nyerhetünk egy kórház, s azon belül is a szülészeti osztály működésébe. Én kifejezetten élveztem ezeket a részeket, a sok kódszóval egyetemben, mert tudom, hogy ezen a területen sosem fogok dolgozni, de attól független még érdekel. Jó volt látni, milyen alapvető dolgokat tesznek meg minden szülés előtt, közben és után a nővérek.
A kórházi mindennapok mellett láthatjuk azt is, hogy hogyan zajlik egy tárgyalás. Bevallom, engem nagyon meglepett. Azt hittem, ez egy sokkal gyorsabb folyamat, nem húzódik el ennyire. Emellett nem gondoltam volna ,hogy az ügyvédek ennyire leterheltek, s hogy sokszor nem is ismerik az általuk képviselt ügyfelet, úgy próbálnak a segítségükre lenni. Azzal sem voltam tisztában, hogy külföldön az esküdteket így választják ki. Minden percét élveztem ezeknek a részeknek is, hatalmas szemeket meresztve olvastam, le ne maradjak akár egyetlen arcrándulásról sem.
S ha nem elég az, hogy mennyi új információt tartogat a számukra az Apró csodák, akkor még felfedezhetünk benne egyfajta könnyed humort is. Imádtam Kennedy részeit. Annyira könnyed, bájos volt, s ezzel képes volt feloldani a Ruth fejezeteiben olvasható nehézségeket is.
Kedves olvasó, még mindig nem győztelek meg, hogy kézbe vedd ezt a kötetet? Nos, akkor van a számodra még egy utolsó dolog, amit megemlítenék: s ezek a csavarok. Sosem az történik, amit vársz. Nem egy könnyen kiszámítható történet, de emellett nem viszi a lehetetlenek felé, sőt, teljesen a realitás talaján marad.

Jodi Picoult legújabb lefordított kötete maga egy apró csoda. Ez a nő, ahogy ír... egyszerűen fantasztikus. Minden embernek kötelező lenne az életében legalább egy Picoult kötetet elolvasnia! Annyi rengeteget tanulhatunk belőle, s emellett teljesen átformálja az adott dolgokhoz történő hozzáállásunkat. Sosem mézesmázos, mindent a maga valójában tár elénk. Nem könnyű megemészteni gyakran ezt a brutális őszinteséget, ami átlengi, de pont ezért lenne fontos, hogy minél több ember kezébe eljusson. Átformál. Engem ez a kötet meg is könnyeztetett. Csak ültem a székemben a könyv fölött és zokogtam. Sírtam a szereplőkért. Sírtam a történetért. De legfőképp: sírtam önmagamért, s azokért a dolgokért, amiket úgy ahogy Ruth, már én sem tehetek meg sosem. Egy résznél teljesen azonosultam vele. Máskor bosszantott. De olyan mértékben emberi volt, hogy hallottam a hangját. Szólt hozzám. Jodi Picoult az egyik legnagyobb kortárs írónk.
Bátran vegyétek a kezetekbe a könyveit, nem fog elmaradni a hatás!

Nagyon szépen köszönöm az Athenaeum kiadónak a recenziós példányt!



"Tudja, hogy van: az élet megy tovább. Mi mást tehetnénk, mint hogy mi is vele megyünk?"

"Azok a legjobb hazugságok, amelyekbe az igazság magvát csomagoljuk."

"Talán amennyire szeretünk valakit, annyira vagyunk képesek gyűlölni is."

"Ez is mutatja, hogy minden kisbaba gyönyörűnek születik. 
Az teszi csúnyává, amit kivetítünk rá."

"A kisbabák tényleg olyanok, mint az üres papírlapok. Amikor a világra jönnek, még nem hordozzák magukban a szüleik előítéleteit, sem az egyházuk ígéreteit, sem azt a képességet, hogy kettéválasszák az emberiséget olyanokra, akiket kedvelnek, és olyanokra, akiket nem. Semmit sem hoznak erre a világra, csak a törődés iránti igényt. S ezt a törődést akárkitől elfogadják, bőrszínre való tekintet nélkül."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése