Két élet. Két szerelem. Egy választás.
Lucy az életét megváltoztató döntés előtt áll. De mielőtt megtehetné, elölről kell elmesélnie a történetét, a közös történetüket.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New York-ban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. Együtt döntik el, hogy azt szeretnék, ha az életük jelentene valamit, igazán számítana. Amikor egy évvel később megint találkoznak, mintha a sors akarná, hogy talán egymásban találják meg az élet értelmét. De aztán Gabe fotós-újságíró lesz a Közép-Keleten, Lucyt pedig New York-hoz köti a munkája. A következő tizenhárom évben közös útjuk álmokon, vágyakon, féltékenykedéseken, megcsalásokon vezet el végül a szerelemig. A sors sodorta-e egymáshoz őket? És az ő döntésük tartja-e távol őket egymástól? Hiába választják el kontinensek őket, mindig van helyük egymás szívében.
Jill Santopolo egyedülálló első regénye egy szerelmi történet, ami Lucy és Gabe életét követi nyomon. Az ikertornyok tragédiája megváltoztatja és árnyékba borítja az életüket. Hogy tudják összeegyeztetni a szenvedélyt és a biztonságot, az álmokat és a valóságot? Gyönyörű romantikus regény az első szerelem elpusztíthatatlan erejéről.
Első pillantásra megnyert magának ez a könyv, noha akkor még csak az angol borítót láttam. Egy kedves blogger lányzó írt róla, Veronika, akinek rettentően adok a szavára, hisz több könyvet is olvastam már az ajánlására, s a legtöbb kedvenccé is vált. Néha számomra kicsit túl romantikus a stílusa, de van, hogy nekem is pont erre van szükségem. Láttam, mennyire boldog, mikor magyarul is kiadják Jill Santolopolo művét, így elkezdtem én is követni a körülötte zajló eseményeket. Mikor először a kezembe foghattam a kötetet többféle érzés cikázott át rajtam: egyszer vonzott és lökött el. A gyönyörű borító kérlelt, hogy olvassam, de egy belső hang azt súgta, ez nem egy könnyed regény lesz, s emiatt lehet, hogy nem nekem való. Végül a hívás volt erősebb. Nem tudtam ellenállni, de tudjátok mit: nem is akartam. Tudtam, hogy érzelmileg megrázó lesz, de ezt félretettem. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Már az első oldalakon feltűnt, hogy az író egy teljesen egyedi módot választott a történet bemutatására. A könyvet nem egyszerűen csak E/1-ben alkotta meg, hanem megszólította egy másik szereplőjét. Olyan, mintha egy hosszú levélben mondaná el neki a gondolatait és érzéseit, amik azóta foglalkoztatták, mióta először találkoztak. Rengeteg soha ki nem mondott szó volt közöttük, mely soha nem gondolt következményekkel járt. Akaratlanul is belegondoltam, hogy vajon a saját kapcsolatomat mennyire befolyásolná, ha minden gondolatomat megosztanám a párommal. Ugyanakkor hamar beláttam, hogy mi sokkal inkább alkalmazkodó típusok vagyunk, mint a könyv két főszereplője, így lényeges változás nem lenne.
A történet 2001 szeptember 11-én veszi kezdetét, mikor a mindenki által ismert tragédia történt: egy terrortámadás következtében összedőltek az ikertornyok. Ez a tragédia még mindig velünk van, hiába telt már több, mint tíz év. Képtelenség róla megfeledkezni, sőt, véleményem szerint egy örök emlékeztető, hogy mire képesek az emberek. Lucy és Gabe ekkor ismerkednek meg, s ekkor csattan el az első csókjuk is. Ez elsőre igazán érdekesen hangozhat, hisz egy ekkora tragédia közben csak a filmekben vannak ilyen jelenetek, s akkor is mindig húzzuk a szánkat, hiszen nem a lényeges dolgokat helyezik középpontba. Ugyanakkor az írónő képes volt ezt nem giccsesen felállítani, hanem logikailag megalapozottan:
"Éveken át bűntudat gyötört emiatt. Furdalt a lelkiismeret, hogy az első csókunk akkor esett, amikor égett a város, szégyelltem, hogy épp akkor merültem el benned. De később megtudtam, hogy nem mi voltunk az egyetlenek. Suttogva vallották be az emberek, hogy szeretkeztek aznap. Gyermeket nemzettek. Eljegyezték egymást. Életükben először mondták ki, hogy Szeretlek. Van valami a halálban, amitől az emberek élni akarnak."
Igen. Egy ekkora súlyú esemény mindenkire hatással van. Kegyetlenül rávilágít, mennyire esendőek vagyunk, s hogy nem pazarolhatjuk az időnket felesleges dolgokra. Élnünk kell. Boldognak kell lennünk. Az ember egész személyiségét megváltoztathatja. Ez történt Lucy-ékkel is. Átértékelték az életüket, s változtattak a céljaikon. Erről szól A fény, amit elvesztettünk.
Ez a könyvet egy percig sem lehet átlagosnak nevezni. Azt gondolnánk, hogy egy gyönyörű romantikus történetet kapunk kisebb-nagyobb csavarokkal. A jelzők egyesével igazak rá, de nem abban az értelemben, ahogy az olvasó először értelmezi. Ez a szerelem egyszerre lélekmelengető és fájdalmas. Ahogy a fülszöveg is mondja: Elszakadnak, majd megtalálják egymást, újra és újra. Azt hittem egy "se veled-se nélküled" kapcsolatról fogok olvasni, de nem. Ez annál sokkal több. Szavakba nem foglalható, mennyire egyedi.
A történetet végig Lucy oldaláról ismerhetjük meg, ő az, aki elmeséli nekünk, min ment keresztül, milyen érzések és gondolatok gyötörték, s milyen el nem suttogott szavak lakoznak még ennyi idő után is a lelkében. Bevallom, nem mindig szimpatizáltam vele. Az, hogy összehasonlítja Gabe-t a következő kapcsolatával, még az utolsó percekben is... bántott. Szerintem ennél sokkal többet érdemelt volna Darren. Sosem tudta lezárni a múltját, de igazából nem is akarta. Megértettem, ez a szerelem mekkora horderejű, de ő volt a saját életének megrontója ezzel az örökös "vajon te mit tettél volna ebben a helyzetben?" kérdéssel. Emellett Gabe-t az idő múlásával egyre jobban túlidealizálja, s mint valami istent dicsőíti. Nem volt fair dolog a részéről.
A másik dolog, ami zavart a karakterével kapcsolatban, hogy nem mindig akarta meglátni Darren jó oldalát, hogy tudja magát egy kicsit sajnáltatni. Megértettem, hogy nem szereti a meglepetéseket, de akkor miért nem ült le egy asztalhoz a párjával, hogy elmagyarázza neki, ne hagyja ki semmiből, még abból sem, mit rendelnek vacsorára, mert ettől elveszettnek érzi magát, mintha nem számítana a véleménye. Lucy mindenhol ott akart lenni, még a neki szervezett meglepetések közepén is. Sosem azt vette észre először, mennyi mindent megtesznek érte a szerettei, hanem, hogy a háta mögött zajlott a szervezkedés, majd jött az összehasonlítás, hogy Gabe ezt biztos nem tette volna.
Mindezek ellenére a végére egészen megkedveltem Lucyt is. Mindenkinek vannak hibái, amiket nem is lát, vagy ha igen, akkor sem tud/hajlandó túllépni rajtuk. S emellett kifejezetten odaadó embernek láttam, aki bármire képes a szeretteiért.
A történet fő hangsúlya azon van, hogy bár ők egymásnak teremtettek, mégsem tudnak együtt lenni: saját maguk alkotják a szakadékot, ami közöttük van.
"Arra kértél, hogy a kedvedért mondjak le az álmaimról, amikor te sosem tetted volna meg ezt ugyanezt értem, még csak fontolóra sem vettél egy kompromisszumot, meg sem vitattad velem."
A katasztrófa megváltoztatta őket. Mindkettejük a saját álmainak akart élni, s olyan munkát végezni, ami a közösség javát szolgálja: felnyitni az emberek szemét, vagy reményt adni nekik, tanítani a következő generációt, hogy ne legyenek olyan vakok, mint ők voltak. Hiszem, hogyha nem lett volna a közösen átélt tragédia, akkor képesek lettek volna egymás mellett élni, de a kérdés az: lett-e volna rá lehetőségük? Vajon akkor is felfigyeltek volna egymásra? Összehozta volna-e őket a Sors?
Nem tudom kellőképp kihangsúlyozni, mennyire egyedi kötetről beszélünk. Maga a formája, ahogy nyílt levélként zuhan olvasóra már megadja az alaphangulatot, de a témaválasztás is erősíti az alapvető érzéseket. Egyetlen dolgot sajnálok: Lucy, a folyamatos előre utalgatásaival teljesen elveszi a meglepődés lehetőségét. Mivel a közbeszúrt gondolatai nem csak az adott időszakra vonatkoznak, hanem sok évvel előre is mutatnak, így a meglepő fordulatok és csavarok mind elmaradnak. Én még mindig annak a híve vagyok, hogy minden könyvnek rendelkeznie kell az alapfelépítéssel. Ha hiányzik belőle a magas tetőpont, akkor nem tudom kellőképp élvezni az olvasást. Szükségem van arra, hogy olyan dolgok történjenek, amik meglepetésként érnek, a semmiből törnek rám. Nem kell előre felkészíteni.
A Fény, amit elvesztettünk megtanít arra, hogy a döntéseink mily mértékben befolyásolják az életünket. Egyetlen apró kis fejbiccentés az egész sorsunkat újraírhatja. Egy elfojtott hang, egy ki nem mondott szó, s minden megváltozhat.
Igaz, hogy olvasás közben voltak bennem hátráltató érzések is, de a könyv legvégére érve szinte mindet elengedtem. Lucy és Gabe története csodálatos, megrendítő. Nem tündérmese, közel sem az. A szerelem egy mélyebb oldalát mutatja meg a valóság keretein belül. Megmutatja, hogy sokszor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy mi szeretnénk, s hogy hiába alakítjuk magunknak a sorsunkat, sokszor még ez is kevésnek bizonyul.
Ezt a könyvet minden léleknek kézbe kellene vennie. Felnyitja az olvasó szemét. Egyfajta tükröt állít velünk szemben. A könyv az elolvasása után akaratlanul is elgondolkodtat: vajon mi kellőképp megbecsüljük azt, amit az élettől kaptunk? Vajon kihasználjuk a nekünk jutott idő minden egyes pillanatát? Ott vagyunk, ahol lenni akarunk? Ahol lennünk kell?
Ne hagyjátok ki Jill Santopolo alkotását, mely minden szempontból egyedinek mondható. Nem tökéletes, de pont ettől válik széppé.
"A szerelem ezt teszi. Végtelennek és legyőzhetetlennek érezzük tőle magunkat, mintha kitárulna előttünk az egész világ, bármit elérhetnénk, és minden nap csodákkal lenne tele."
"Néha olyan döntést hozunk, ami az adott pillanatban helyesnek tűnik, de amikor később visszatekintünk, nyilvánvalóan hibásnak érezzük."
"A világ tágasabbnak tűnt melletted, tele lehetőségekkel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése