2018. június 23., szombat

Ker Dukey – K. Webster: Ellopott babácskák

Szép kis babácskáit Benny nagyon szereti, 
Mindaddig, míg azok szót fogadnak neki. 
Hajukat fésüli, őket szép ruhába bújtatja, 
Hogy tökéletességük semmi ne sújthassa. 
Ha eljön az éj, velük játszadozni szeret, 
Egyikük félénk, de a másik harcol és fenyeget. 
Mikor aztán kedvence futásnak ered, 
Hiába ígér a másik baba szépeket, 
Benny szíve megtört, szeméből könny csorog, 
hasztalan küzd, hisz nem férfias dolog. 
Kedvence az övé, vissza kell kapnia 
vagy a másiknak meg kell lakolnia.


Ilyen még sosem történt velem. Nem volt rá még példa, hogy az írót, borítót és a címet is félrerakva a fülszöveg ragadjon meg. Az a fajta ember vagyok, akinek a szemmel történő érzékelés az egyik legfontosabb, mégis... most mutatkozott meg igazán, mennyire keresem a könyvekben is az egyediséget. Mint fentebb látjátok, egy kis versikét kaptunk, nem folyószöveget, ismertetés céljából. Ez egy nagyon figyelemfelkeltő módszer, de a tartalma annál meglepőbb. Akárhányszor olvastam el - már pedig ez nagyon sokszor megtörtént -, mindig ugyanúgy borzongtam. Van benne valami sötét, valami elmebajra utaló, ami miatt az ember akaratlanul is maga mögé néz az utcán. S ehhez az érzéshez jön a cím. A babácska szó sokakból ellenérzést váltott ki, ám bennem pont, hogy növelte az eddigi feszültséget. Nem gyakran szokták használni ezt a becézési formát, így hangsúlyosabbá válik a lapokról visszatükröződő őrület.
Beette magát a gondolataimban. Minden nap eszembe jutott, s vártam. Vártam, hogy megtudhassam, mitől olyan különleges az a babácska. Sok mindenre számítottam, fantáziáltam, de erősen meglepett.

A történet előtt már egy szokatlan dolgot találunk szerzői megjegyzés formájában. Az írópáros arra kér minket, hogy csak azon esetben kezdjük el a könyvet, ha biztosak vagyunk magunkban, illetve, hogy a róla írt beszámolókban kerüljük a cselekményleíró részeket, hogy másnak is megmaradjanak a meglepetések. Szokatlan dolog ez, még sosem találkoztam ilyen kéréssel könyv elején. Mindenesetre eleget fogok tenni neki. Tisztelem annyira a szerzők munkásságát, hogy figyelembe vegyem a kívánságukat. Ez egyáltalán nem esik nehezemre, hiszen szinte minden értékelésem mentes a plusz információktól. Ugyanakkor ez a pár mondat képes volt elérni, hogy még magasabbra szárnyaljon a kíváncsiságom, mint eddig. Mi lehet ekkora titok benne? A szerzők értékelték túl? Tudjuk, hogy szinte gyermekükként tekintenek az alkotásikra. Nos, így a könyv olvasása után meg kell, hogy mondjam: igazuk volt. Ezt mindenkinek magának kell átélnie.
Ha lapozunk még egyet, akkor megtaláljuk a szokásos könyv eleji ajánlót is, mely általában egy név, s egy indoklásból áll. Természetesen ezt is egy kicsit különlegesebbé tették. A sima ajánláson felül, található benne egy rövid előzmény is, hogyan született meg ez a regény. Ker Dukey a következőt fogalmazta meg:

"(...)írjunk olyat, amilyet még nem látott a világ."

Jelentem: sikerült. Végsőkig egyedi regény lett az eredmény, mely a Könyvmolyképző kiadó jóvoltából a magyar olvasók szívét is eltöltheti szenvedéllyel, undorral, megbotránkoztatással. Kezdjünk is neki.
A könyv első fejezete pontosan olyan, mint a filmek prológusa. Andalognak a képkockák, rámutatva pár későbbi, fontos dologra, miközben a főszereplő egy monológot mond. Hallottam, egyszerűen hallottam a fejemben a leírt szavakat. Hallottam Jude gondolatait. Első pillanattól kezdve beette magát a bőröm alá. Innen már nem volt menekvés.
Pár oldalig jutottam csak, mikor rájöttem, hogy teljesen mást vártam. Mivel a fülszöveg-vers fele szól arról, Benny hogyan viselkedik a babácskáival, így azt hittem, hogy a történet elején bőven kapunk erről is képet, s csak utána jön majd, körülbelül a felénél a menekülési kísérlet. Hát ez nem így történt. Jude sorsába a szökés után nyolc évvel kapcsolódunk be. Akkor, ennél a felfedezésnél csalódott voltam. Nem szeretek olvasni más emberek sínylődéséről, de mégis... az adta volna meg ennek a történetnek a háttérérzéseit. Egy könyvnyi távlatból nézve viszont megértem. Megkapjuk az általam hiányolt részleteket egy sokkal hatásosabb módon. Sőt, így még jobb is, hiszen részekre bontva az olvasónak van ideje befogadni a történteket. Egyben túlságosan megviselné a lelkét. Pontosan ezt a kialakítást igényelte meg a történet is.
Az ellopott babácskák főszereplője Jude, aki megmenekült az ördög karmából, s azóta is próbál a húga nyomára bukkanni. Elvégezte az iskolát, s most társával együtt üldözik a bűnt. Párkapcsolatban él, van egy kicsi, ám megfelelő lakása. Azt hihetnénk, hogy minden jóra fordult, ám vannak olyan kimondatlan dolgok, elnyomott érzések, amiket nem szabadna figyelmen kívül hagyni. A történet előrehaladtával egyre jobban megismerjük Jude-ot. Láthatjuk, mi az, ami a számára fontos, hogyan élte meg azt a borzalmas négy évet, miként szokott vissza a mindennapokba. Lapról lapra nyílik meg a szemünk előtt, s oldalanként lopja be magát az olvasó szívébe. Nagyon megkedveltem ezt az erős, összetört babácskát, s annál jobban szerettem volna megvédeni, minél többet láttam az álarc mögötti önmagából. Olyan érzések, fájdalmak keringenek benne, ami három embernek is sok lenne, mégis, ő talpon marad, s összetört darabkáit acéldróttal összekötözve, bátran tör előre. Tisztelem és becsülöm. 
A történet szempontjából fontos szerephez jut Jude munkatársa is, Dillon, akin bevallom, nem tudtam kellőképp eligazodni. Az első pár fejezetben egy kifejezetten arrogáns tuskóról beszélünk, akit egyik pillanatról a másikra felvált egy erős, érzelmileg is intelligens férfi. Persze ez a változás senkinek nem tűnt fel a regény lapjain sem! Nagyon furcsán éltem ezt meg, még az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, hogyha ő maga az a bizonyos Benny. Ezt az ötletet hamar elvetettem, hiszen Jude tudja, hogy az a szörnyűséges beteg lélek hogyan néz ki, hisz nem hordott álarcot, s az ő szeme sem volt bekötve. A pálfordult' Dillon viszont egy igazán szimpatikus karakter, aki ugyancsak meglepett. Sosem azt mondta, amit a helyzet megkívánt, pontosabban, ami az adott szituációban a társadalmilag előírt megfelelő válaszreakció lenne, hanem a saját érzései által kiváltott gondolatait, döntéseit fogalmazta meg. S ettől néztem csak fel igazán rá. Az ő látképét sosem befolyásolta, hogy mit szólnának hozzá mások, s hogy mi lenne az elfogadott norma, ehelyett mindig a lecsupaszított valóságot tartotta fontosnak. 
Lehet, hogy egy erős pszichothrillerről beszélünk, de ettől független ebben is található pár tanács, konklúzió, melyre a szerzők rá szeretnének világítani. Az első ilyen pedig Dillon személyén keresztül ismertetik meg az olvasóval: az embert sose a múltja alapján ítéljük meg! Ha valakire ránézek, nem azt kell látnom, min ment eddig keresztül, hanem az, hogy hova tart, s hogy a jelenben milyen gondolatok foglalkoztatják, s bizonyos dolgok milyen reakciót váltanak ki belőle. Természetesen az ember múltja alakítja a jelenét, de sokszor akaratlanul is megbélyegzünk, sajnálunk valakit, akivel valami borzalmas történt, amiről egyáltalán nem tehet. Az ember a borzalmak alatt is megmarad önmaga, csak tudni kell a felszínre emelni újfent az énjét.
Az Ellopott babácskák emellett rávilágít arra is, hogy egyetlen rossz lépés, milyen lavinát képes elindítani az életünkbe, s hogy ez a jövőnkre is kihatással van. Egyértelmű, hogy idegenekkel nem állunk szóba, s nem megyünk el velük sehova. Erre nem is fecsérelnék szót. Inkább a gondolatom második felét helyezném előtérbe: mi lesz azután, ha megtörtént a baj? Sebek. Rengeteg lelki seb, melyet nem gyógyít be az idő, az kevés hozzá. S ha ezek nem forradnak kellőképp be, az torzuláshoz vezet. Kinél így, kinél úgy. Véleményem szerint Jude folyamatosan az összeomlás határán lavíroz az elszenvedett dolgok miatt. Az a tudat pedig, hogy a húga még mindig a gonosz karmai között van pont elegendő ahhoz, hogy pattanásig feszüljön. Egyetlen egy ütés kell még, hogy szilánkosabbra törjön, mint valaha. Ebből is látszik, hogy a lelki sebek sokkal több kért tudnak okozni, s sokkal nagyon kihatással is vannak, mint a testi.
Nagyon gyorsan a végére értem a könyvnek. Nem tudtam letenni, csak úgy olvastatta magát. Kíváncsi voltam, mit tudtak kihozni ebből a beteg történetből ketten. A szerzőpáros nagyon jól tudja fokozni az izgalmat. A nullpontról elindítva, egyre gyorsabban haladunk a megdöbbentő végkifejlet elé. Néhány helyen azt olvastam, hogy teljesen kiszámítható vége. Nos, meg kell, mondjam, engem annyira meglepett, hogy az utolsó oldalakat rögvest újra is olvastam! Megért volna egy képet az arcom, mikor leesett, mi is történt itt valójában, s hogy hiába kötötte le a teljes figyelmemet, mégis képes voltam apró, ám annál jelentősebb dolgokon átsiklani. Maximálisan meglepett.
Egy sorozatról beszélünk, így a vége is pont olyan, amilyennek lennie kell. Az Ellopott babácskák bizony egy függővéges könyv, aminek a folytatását azonnal a kezeink között akarjuk tudni, amint az elsővel végeztünk. Ezen érzés ellenére viszont úgy gondolom, a lehető legjobb helyen hagyták abba az írást a szerzők. Meghagyják a lehetséges kiskapukat, a továbbgondolási lehetőséget, megvan a kellő feszültség is, sőt, ha úgy nézzük a fülszöveg alapján előrevetített elvárásoknak teljesen megfelelt. Az első epizód bravúros sikert aratott nálam.

Kíváncsian álltam neki, a fülszöveg által generált hatalmas elvárásokkal, de úgy hiszem, sikerült megugrania a lécet, s a túloldalon bravúrosan landolt – s vele párhuzamosan a kedvenceim között is. Az utóbbi időben nem találtam olyan könyvet, ami ennyire lekötötte volna a figyelmemet. Ha tehettem volna, akkor egy ültőhelyemben elolvasom. 
Hogy voltak-e hibái? Ha szeretnék, akkor tudnék találni. Pár kiskapu, néhány gondolat felvetődött bennem, de ezeket egy pillanat alatt félre is söpörtem. Egyszerűen annyira élveztem ezen könyv olvasását, hogy semmi nem tántoríthatott el a teljes átlényegüléstől. 
Az Ellopott babácskák egy nagyon ígéretes sorozat kezdete, mely rengeteg érzéssel van tele. A folyamatosan labilis lelkek tánca, melynél sosem tudhatod, mi lesz a következő lépés. Egy biztos: egy jó ideig nem akarok játékbabát látni a közelemben.


"Le tudom lőni azt, aki fegyvert fog rám, de képtelen vagyok kimenni éjjel a mosdóba úgy, hogy nem kapcsolom fel a villanyt. Üldöznek az árnyak: a nyomomban vannak, és otthont adnak azoknak a szörnyetegeknek, akik odakint ólálkodnak."

"– A lelked minden egyes darabját magamhoz ölelem. Minden szilánkod az enyém, hogy önként felszabdaljam magam vele. Megéri a fájdalom. Sőt, boldogan állom a kínt, ha ezzel akár csak egy másodpercig is csillapítani tudom a tiédet."

"A tökéletesség a szemlélőn múlik, Jade. A megfelelő ember szemében minden tekintetben tökéletes vagy."

"Nem minden szörnyeteg vadászik sötétben."

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés ideje: 2018. július 6.
Terjedelem: 264 oldal

A könyv az alábbi helyeken vásárolható meg:

4 megjegyzés:

  1. Ejj de kíváncsi voltam, mit mondasz úgy, hogy nem vagy az a tipikus, "pszichothrilleres mazochista." :D Jó látni, hogy ilyeneket is bátran elolvasol. :))Szívből gratulálok az értékeléshez, ismét sikerült szuperül összehozni és megragadni a lényeget. ^^

    Ev

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drágám... Köszönöm ♥
      Egyre jobban nyitok a pszichothrillerek irányába, mondhatni már kezd beolvadni a stílusomba. :)

      Törlés
    2. Na itt úgy érzem, akad még valaki, akit be lehet húzni a sötétségbe. :'DDD Nem rossz műfaj egyébként, én nagyon megtaláltam benne a számításaimat. Bár nekem van mazochista oldalam, rólad ezt nehezen tudom elképzelni. Nem volt ez egy kicsit...undorító? Tudom, vannak benne olyan részek, amiket sokaknak ép ésszel nehezen lehet felfogni. Nekem valamiért könnyen csúszott.

      Puszi: Ev

      Törlés
    3. Nekem sokkal inkább a lelki vonal a megnyerő. A Mindig is éjjel lesz is pont ezért landolt a kedvenceim között. Érdekes belelátni olyan emberek fejébe, akik teljesen máshogy működnek, mint én.
      Igen, voltak benne erős pillanatok, de ezek csak még jobban erősítették a történet folyási irányát. Szükség volt rájuk, hogy teljes mértékben átérezhessük a Judeban lappangó gondolatokat.

      Törlés